A Zöld Hiúzok munkacsoport beszámolója:
Május 17-én vasárnap a Tököl
község határában kialakított Elek-Ágh Állatmenhelyen jártunk, mely már 1995 óta
– húsz éve - működik. Az állatotthonban
menedékre lelnek a szerencsétlenül járt, magára hagyott, kidobott, vagy
elkóborolt kutyák, akiket szükség szerint megfelelő állatorvosi ellátásban
részesítenek és a későbbi váratlan szaporulat elkerülése érdekében
ivartalanítanak. Miután pedig felépülnek, megpróbálnak számukra gazdát keresni,
de ha mégsem lelnek örökbefogadóra, akkor életük végéig gondoskodnak róluk.
Jelenleg csak kutyák befogadására
alkalmas a hely, de terveik és céljaik között szerepel, hogy menhelyükön más,
védelemre szoruló állatfajok egyedeinek is mihamarabb helyet biztosítsanak.
Sajnos - hasonlóan a többi
állatvédelmi szervezethez - semmilyen állami támogatásban sem részesülnek, így
csak adományokból tudják fenntartani a működésüket és nagyban számítanak az
önkéntes segítők lelkes munkájára is.
A Jane Goodall Intézet rendszeresen
szervez önkéntes akciókat állatmenhelyekre, ezért is örültünk nagyon, amikor az
idei felhívásukra a Pálferis Karitász segítőiként mi is csatlakozhattunk.
Délelőtt 10 órakor kezdődött a
program, ahogy megérkeztünk, máris megrohamoztak minket a szabadon mászkáló
kutyusok. A legtöbb kutya ugyanis napközben szabadon jár-kel a menhely
területén és csak a kevésbé szocializált vagy a még kölyök kutyák vannak
gondosan elkülönítve. Minden lakónak saját neve és története van, megismertünk
sok vidám és sajnos sok szomorú históriát is.
A menhely vezetői és a gondozók
is mind nagy segítségünkre voltak az egész nap folyamán és ebédre még egy
fejedelmi bográcsgulyással is kedveskedtek nekünk.
A feladataink között szerepelt a
régi, megviselt kutyaházak javítása, összeszerelése, festése, a hosszú szőrű
kutyusok loboncainak rendbetétele, fésülése (a bátrabbak még nyírhattak is) és
nem utolsó sorban a kutyák sétáltatása. Ez utóbbi talán az egyik leghálásabb
feladat, amit egy kutyamenhelyen önkéntesként végezhetünk.
Felemelő érzés kivinni ezeket a
kutyákat a menhely területéről és futni velük szabadon a mezőn, látni az örömöt
a szemükben, miközben egész testükben csóválnak. Ilyenkor elgondolkodik az
ember azon, hogy vajon mi sétáltatjuk őket, vagy ők minket? Egyértelmű, hogy
nem csak mi adtunk nekik aznap sokat, hanem mi is rengeteget kaptunk tőlük.
