Ez a nap nagyrészt feldobódottságban telt, hiszen kicsit úgy voltunk, mint Gombóc Artúr a csokoládéval: volt ott ismerős karitászos, ismeretlen karitászos, máshonnan ismerős karitászos, régi karitászos, új karitászos, régi-új karitászos, fiatal karitászos, középkorú karitászos, éhes karitászos, jóllakott karitászos...
Már odaérve beleszerettünk a helyszínbe, az Élet Házába, és sorra bújtak elő az ott élő gyerekek, és érkeztek az újabb és újabb csapat önkéntesek, úgyhogy hamar sokan lettünk.
Megismerkedtünk, főztünk, meghallgattuk a ház történetét, fociztunk, közben spontán "lomújrahasznosítottunk" (avagy guberáltunk), ami csapatépítőnek is kiválóan megfelelt. Vittünk haza petróleumlámpát, szúnyoghálót és függőágyat is.
Ünnepeltünk is persze, ha már szülinap: ketten is hoztak nagy adag tortát, sütit, és egy hálaadó-díjátadó is belefért. Szepesvári Orsinak, Somodi Nándinak és Nagy Attilának köszöntük meg, hogy megalakították, megerősítették és felvirágoztatták a Karitászt mindannyiunk örömére.
Hazafelé még miséztünk Ferivel, aztán még oda is mentünk hozzá együtt, végül pedig hagytunk neki egy meglepi szemtelenkedős üzenetet a szélvédőjén. Pedig még csak kétévesek vagyunk, mi lesz jövőre??...
Hrabovszki Mariann tollából
Csobánka nekem:
Odaértünk, mi voltunk az elsők. A környezet csodálatos volt, a 3 emeletes kastély és hatalmas telek, nagyon nyugodt és meghitt hangulatot árasztott. Valahogy jó volt ott lenni. A nap olyan gyorsan elrepült, hogy nekem még vissza kell mennem, mert a tavat nem is láttam! Plusz valahogy vágyom is egy kis lenyugvásra, plusz arra is hogy az ott élőket jobban megismerjem, több időt tudjak velük tölteni.
Deák Beáta tollából